Valahogy minden a maga tempójában talált meg ezekben a napokban.

És jó volt így.

De ami igazán fontos, —

az érzések, amik váratlanul értek, az élmények, amikre nem lehet előre készülni, és azok a pillanatok, amikor hirtelen megérted,

mitől szól szépen egy hang… és mitől szól rólad is egy kicsit.

Voltak bizonytalan mozdulatok,

voltak „na, ezt újra” pillanatok,

és voltak olyan percek is,

amikor a tál hangja pont úgy rezdült meg,

ahogy bennem is történt valami.

Tanultam technikát, tartást, ritmust. De közben tanultam türelmet, figyelmet, és azt is, hogy a hang nem akkor lesz szép, amikor tökéletes, hanem amikor őszinte.

Ma lezárult az első modul.

Fáradt vagyok, de jólesően.

Tele élménnyel, biztonsággal, és egy olyan érzéssel, hogy most egy olyan úton járok,

ami tényleg az enyém.

És igen… most már hivatalosan is.